Saját magam válságába estem.
Hagytam a sárban önmagam,
Lettem szenvedő alany.
Felemésztett a tanult tehetetlenség,
Nem nyúlt felém segítség.
Vártam, hogy kihúzzon egy kar.
De nem jött és nem akart.
Önsajnálat reggelije lettem.
Ebédre a búbánatot ettem.
Vacsorára a magány következett,
A Húsomból csipegetett.
Örökkévalóságnak tűnt az idő,
Amit bent szenvedtem el.
Közben semmit csinálva,
Szépen fogytam el.
A körülöttem lévő események,
Finoman, szépen ébresztgettek.
De nem hallottam, nem láttam,
Még beljebb fordultam.
A sok kicsi és a sok idő,
Mérhetetlenül nagy erő.
Összegyűltek pár hónap alatt,
Így kaptam az első pofonomat.
Felkaptam a fejem,
Hatására valami megmozdult bennem.
Elkezdett változni a lelkem.
S újra a régi lettem?
Ó dehogy! vagy inkább másként?
A sok fájdalom leülepedett.
Valami más, valami új kezdeteként
Újjászületett!
