Díjat kaptam!

Még soha nem kaptam díjat....nagyon meglepődtem és meghatódtam!

Íme ezt a díjat kaptam Csicsóka szelencéjétől:l

Mint az engem megelőzőek, én is igyekszem tovább adni, olyan embereknek akiknek a blogját szívvel olvasom:

- Móninak a  Hendimédi blog szerzőjének, valamint Corinnanak a CorNit nemez blog szerzőjének, gyönyörű nemez dolgokat készítenek, az alkotásaik szerelmese vagyok! :)
- Lilinek, a savitri-egyebek blog szerzőjének, akinek varázskeze horgol és Waldorf babákat készít....és még sok érdekes más dolgot is. Büszke vagyok, hogy a szülőtársa lehet az ovinkban! :)
- Nórinak aki Tündér Nándor kalandjai bolg szerzőjének, aki családjáról, gondolatairól ír!

Fogadjátok szeretettel!

Hagyma, mint festőnövény!

Pontosabban a héja! :) A hagyma héj, nagyon szép sárgás, barnás árnyalatot ad a festendő anyagnak!

Régen, még gyerekkoromban festettünk tojásokat vele. Kinn az udvarban összeszedtünk egy pár növényt (persze nem mérgezőt), a tojásra raktuk, jó szorosan bebugyoláltuk neylon harisnyával, majd a tojáshéjjal megrakott vízben főztük meg...nagyon szép tojások születtek. Ennek "emlékére"....vagy inkább a felelevenítés kedvéért, úgy döntöttem idén Húsvétra ilyen tojások készülnek Nálunk! :)

A növényekkel való festés, úgymond egy ősi mesterség. Régen minden háziasszony tudta, csinálta, hozzátartozott a mindennapi élethez. Ma már nem így van.
Kemendi Ágnes Festőnövény könyvét olvasom, és egyre jobban magával ragad ez a világ. A természet elénk tárja színeit és megajándékoz minket, ha ügyesen bánunk vele, gyönyörűbbnél gyönyörűbb alkotások születhetnek.
Kemendi Ágnessel olvashattok interjút itt: Különös mesterség: festőnövények

Nekem legutóbb ilyenre festette a hagymahéj a gulyásgyapjúmat:

Húsvétra készülődve!

Még soha nem készültem ennyire a Húsvétra, mint most...valahogy most annyira más. A szemem ráhegyeződött a természetre, és már úgy érzem nem csak nézek, hanem látok is! Érzem bensőmben a természetet! Van, hogy csak egy apró virágra csodálkozok rá, de furcsa érzéseket kelt bennem...mintha kicsiny falumban lennék.

Nemezeléseim közben is a Húsvéton járt az eszem. Így születtek ezek az alkotások:

kicsi tojások, horgolt kosárkában

 tojás méretű mesetojások
(bal szélső új tulajdonosa az ovink)

nagy nyuszi és kisnyuszi
(barna, fekete, fehér, sötét szürke színben is készülhet)

alvó bárányka

Liba, kacsa...ki minek látja
(már csak a libapásztor lány hiányzik hozzá)

katicabogárka, szállj el...szállj el... :)
(ők elég nagy méretűek, azt hiszem kisebbeket fogok készíteni ezután)

Ha elnyerte tetszésed, keress meg nyugodtan, rendelésre szívesen készítek!
A kis tojások vizes nemezeléssel, a nagyok alapja szintén vizessel készült, majd eztán kapta a díszítést tűnemezeléssel. Az állatok tűnemezeléssel készültetek és természetesen mindegyik gyapjúból! :)

Nem marad abba...

Ez a nap úgy látom már csak ilyen....nagyon mélyre és lélekre ható....
Pillangó szóra keresgéltem és ezt mesét találtam (innen másoltam).
Nem írok róla semmit, minden sor magáért beszél, szerintem Te is hallod mit mond!
Nem bírtam könnyek nélkül végig olvasni....

Aranymadár

És most kisfiam, mielőtt éjszakába menne át az este, és egymásnak nyugodalmas jó éjszakát kívánnánk, elmondok még neked egy utolsó mesét. Nem is mesét: igaz történetet. Minthogy mindaz, amit eddig elmondottam neked, nem mese volt tulajdonképpen, hanem csupa valóságos, igaz történet. Mert való igaz, hogy él az erdő, élnek a fák és a virágok, s az állatok beszélnek egymással és a fákkal. Való igaz az is, hogy a vén Csönd bácsi mohaszakállában apró kicsi csigák mászkálnak, s az Angyalok Tisztását is meglelheted, valahol elbújva az erdők között. Igaz a történet a kék hegyekről is. Magad is rájössz erre még. Mind igaz. És most még figyelj utoljára jól ide!
Volt egyszer, nagyon régen, egy kisfiú. Ott élt valahol messze keleten, az erdők között. Egy kicsike országban, amelyikről ma már nem is tud senki, a amelyiknek Transsylvania volt a neve.
Ez a kisfiú az erdőben lakott, egy kicsike házban a szüleivel együtt. Az erdő tanította meg látni, hallani, érezni. Játszótársai az őzek voltak, s a kis nyulak. Barátai a fák, virágok, pillangók.
Látó ember volt. Értette a fák beszédét, a patak csobogását. Időnként átment az Angyalok Tisztására, s az angyalok megtöltötték a szívét szeretettel, békességgel, jósággal és mindazzal, amit a Jóisten az embernek ajándékul adott.
De amikor a kisfiúból nagyfiú lett, érte jöttek a városból a Gyűjtő-emberek, és elvitték magukkal, hogy dolgozzék nekik. Elhurcolták messzire, nagy városok kőházai közé, és nem eresztették többé szabadon. Azután pedig megfogták a Rontóemberek, láthatatlan láncokkal megkötözték, hogy ameddig él, szolgáljon nekik.
Pedig odahaza várta az erdő. Várták a fák, az őzek és a pillangók. A visszhang, a patak, a csönd. A virágok és a madarak. Várták mind, hogy visszatérjen. De nem jött.
Telt az idő. A fák lombja kizöldült, s újra lehullott. Virágok nyíltak és elhervadtak. Vándormadarak jöttek, vándormadarak mentek … de a fiú nem jött vissza többet.
Mikor aztán már nagyon-nagyon sok idő eltelt, és a fák újra zöldek voltak, a rétek virágain pillangók kergetőztek, és a visszhang ott ült kék ruhájában a sziklákon, és versenyt dalolt a madarakkal: az Erdő elhatározta, hogy üzenetet küld érte. Előhívta legkisebb szolgáját , a fenyőillatú szellőt, és azt mondta neki:
- Eredj, szolgám, és keresd meg az én barátomat! Járd végig a völgyeket mind, s az emberek kőházait mind. S mondd meg neki: üzeni az Erdő, hogy hűs árnyékkal várnak rá a fák. Neki gyűjtik illatukat a virágok. Érte tanulják dalaikat a madarak. A patak régi meséket akar csobogni neki. Hívják az őzek és a nyúlfiak. Jöttét lesi az ösvény, hogy lába elé simuljon. Mondd, hogy jöjjön, siessen, várjuk! Érte üzen az Erdő!
Perdült a szellő s tovaszállt.
At Erdő pedig készült a fogadására. Friss záporral mosta tisztára a fák leveleit. Feldíszítette a virágokat. A madarak legszebb dalaikat gyakorolták. Az ösvény mohaszőnyeget terített magára. Az őz levitte fiait a mezőkig, hogy messziről láthassák jöttét.
Eltelt egy nap. El a második. A harmadik. Az Erdő várt. Negyednapra hazatért a Szellő. Fáradt volt és poros.
- Megtaláltad? – kérdezték feszülten a fák.
S a szellő felelt:
- Igen – mondta -, megtaláltam. Poros, piszkos kőházak rengetegében. Fáradt és szomorú.
- Jön? – kérdezte mindenki izgatottan.
A Szellő sóhajtott.
- Nem jöhet. Láthatatlan láncokkal kötözték meg. Nem jöhet.
Mind hallották a Szellő szavát, az egész erdő hallotta. A fák szomorúan lehajtották ágaikat. A Patak sírni kezdett. A virágok elsápadtak. A Csönd sóhajtott. Másnap szélnek eresztett az Erdő egy kis bolyhos felhőt.
- Eredj és mondd, hogy üzenem neki: ne hallgasson a Gyűjtő-emberekre, ne féljen a Rontó-emberektől, tépje szét a láthatatlan láncokat és jöjjön. Neki akar tetszeni a harmatcsepp a fűszálak hegyén. A pillangók betanulták új táncaikat. Mondd, hogy jöjjön, siessen! Hűvös az árnyék, illatos a pázsit. Harangvirágok köszöntik az estét. Az élet szép. Eredj!
Elszállt a felhő. S teltek a napok. Sok idő múlva tért meg. Tépetten, rongyosan, szürkén. S mondotta:
- Fájt a szíve, amikor meglátott, s könny volt a szemében. De a láncokat gonosz varázslat rakta rá, s nem bír velük. Kormos, szennyes kőrengetegben raboskodik. Nem jöhet.
Azzal a felhő sírni kezdett, és sírtak a fák, a virágok, a rétek. Szótlanok lettek a madarak, s az őz bánatosan elvezette fiait a legsötétebb katlan sűrűjébe.
Ekkor az Erdő Jó Szelleme ott fent az Angyalok Tisztásán elővett egy kis aranykalitkát, s az aranykalitkából kieresztett egy színarany madarat. Kezére ültette, s ezt mondta neki:
- Eredj hát te! Törd meg a rossz varázslatot, s hozd vissza őt közénk! Eredj!
Azzal föllendítette a levegőbe.
Az aranymadár szállt. Előtte járt a Szellő, s mutatta az utat. A fehér felhő kísérte fönt. Így értek el a városig. A Szellő megmutatta, melyik az ablaka. Az ablak előtt egy szomorú, satnya utcai fa állott. Az aranymadár felszállt a fa legtetejére. Megrázta tollait, és nagyot füttyentett. És abban a pillanatban kinyílott magától az ablak.
Az aranymadár tovább fütyölt. De olyan csodálatosan, hogy a fiú az ablakhoz szaladt, és csodálkozva nézett ki az utcára. Meglátta az aranymadarat a fa tetején. És abban a pillanatban, amikor meglátta, csodálatos szép varázslat történt. A láthatatlan láncok lehullottak róla.
A fiú csak állt az ablakban, nézte az aranymadarat, és hallgatta a füttyét, Aztán nevetni kezdett. De a szeméből a könnyek ömlöttek, lassan megtöltötték a szobát, kifolytak az utcára, végigfolytak az utca kövein, s amerre folytak, ragyogó tiszta ösvényt mostak végig a Gyűjtő-emberek és a Rontó-emberek között, varázslatos ösvényt, melyet nem léphetett át senki sem, akinek tisztátalan a szíve.
Az aranymadár még füttyentett egyet, majd megrázta a szárnyait, és felröppent a levegőbe. Keringett egyet és lassan szállani kezdett Keletnek.
A fiú pedig elindult utána, ujjongó szívvel és felszabadultan, a könnyek bűvös ösvényén vissza a régi otthonba.
Így történt, kisfiam, éppen így. Ha megnősz, a Gyűjtő-emberek téged is elvisznek maguk közé, s a Rontó-emberek rád bilincselik láthatatlan láncaikat, akkor egy szép napon magad is megtudod, hogy ez a mese az utolsó szóig igaz.
Mikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az otthoni erdő.
Először egy szellővel üzen, amelyik csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőszagából még alig érezhetsz valamit, s meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az Erdő, hogy hűs árnyékkal várnak rád a fák …
Illatukat neked gyűjtik a rét virágai … Hívnak az őzek és a nyúlfiak … a pillangók és a harmatcsepp a fűszál hegyén. Jöttödet lesi az ösvény… Jöjj, siess …
Fájva megdobban akkor a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy, és megtölt fájdalmas szomorúsággal. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok. A rossz emberek láncai.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kis bolyhos, fehér felhőt az égen. És tudni fogod, hogy újra üzen az otthoni erdő. És látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig. S végül meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod agától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó. Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosnak lábaid elé az idegen emberek között, és te elindulsz rajta Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Így. És most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint.
(Wass Albert: Erdők könyve)

Mai nap...

két idézet fogott meg...és folyamatosan ezek körül jár az eszem. Gondoltam megosztom veletek hátha Nektek is megszólal.

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik."
Muhammad Ali

Több embert ismerek, akinek szárnya van - igenis, szárnya. Csak nem szoktak erről beszélni, nem is lenne helyénvaló. Még viselni is csak rejtve szokták, zakó, kabát vagy blúz alatt. Elvégre nem lehet fedetlen szárnyakkal villamosra szállni, még akkor se, ha nincsen tábla, amely kimondaná: "Szárnyakkal felszállni tilos!"
Ancsel Éva filozófus, költő

forrás: itt

Többször próbálkoztam felröppenni, de valahogy mindig szárnyaszegetten értem földet.  Már azt sem tudom, hogy megvannak-e a szárnyaim, de egyet biztosan tudok: repülésre születtem. A sok év alatt talán már megerősödött/megerősödtem egy újabb próbálkozásra. Össze kell gyűjtenem minden erőmet, az összes magamba vetett hitet, hogy kiálljak a környék legmagasabb sziklájára és alávessem magam. Most vagy soha.