Múlt hét csütörtök...ebbe a blogba is bejegyzem...

Azon gondolkodom, hogy milyen címet adjak ennek a bejegyzésnek, mert semmi jó nem jut az eszembe....

Az elmúlt hét csütörtökén tanfolyamvezető lettem. Mikor a papírt megkaptam, Ági gratulált és átölelt, rengeteg érzés kavargott bennem: boldogság, öröm, büszkeség, de ugyanakkor aggodalom és félelem.

Mi lesz velem??? Éreztem a felelősség súlyát, talán ez volt ami megrémített, de ugyanakkor boldoggá is tett. Aggódtam, hogy vége van ennek a korszaknak, aztán rájöttem, hogy nincs vége semminek sem...hiszen reményeim szerint folyamatos képzésben lesz részem Ágiék jóvoltából, szóval itt még nincs vége...és még ezt csinálom, soha, de soha nem lesz vége!!!!!!!!!!!!! Kívánom így legyen....szeretném ezt csinálni amíg csak lehet!!!!!

Köszönöm szépen mindenkinek aki ezen az úton kísért, mellettem volt és lesz még a jövőben is!

KÖSZÖNÖM!!!!

Keresem...

...azt a családot aki engem keres :):):)!

Szeretném ezen a blogon bemutatni, hogy hogyan képzelem az általam nyújtandó gyermekfelügyeletet, mi az amit fontosnak tartok, mi az amit nyújtani tudok és szeretnék nyújtani! Viszont lassan itt az idő, hogy ezt ne csak szavakban gyakoroljam itt a blogon, hanem a való életben is. Lilim lassan ovis lesz, még előttünk a beszokás...mind kettőnk előtt...de utána szeretném magam maximálisan bevetni a gyermekek világába!

Hosszú távra keresek, ami nekem most a legjobb lenne, ha kb. 9-12 között vigyázhatnék a gyermekre, hétfőtől péntekig, valamint a XVI. kerület közelében (itt fog járni a Lilim az oviba)....ez lenne jelen pillanatban az álom munka :):):)!
Mivel az álmok nem teljesülnek be olyan hamar ezért, nem ragaszkodom ezekhez a paraméterekhez!
A gyerekfelvigyázás délelőtt a kisebbik lányommal történne, délután pedig mind a kettővel kelnék útra...igen mert úgy tervezem, hogy házhoz megyek! :)

Keress bátra, ha ezek a paraméterek Rád illenek, illetve ha tudsz valakit akire engem keres!!!!
Nagyon izgulok.... :):):):)

A szülőnek is!

Lili ma elment a nagyihoz, mi kimentünk a teraszra Annával és integettünk Nekik. Ahogy lenéztem a harmadikról és láttam a ház lábánál álló majdnem négyévesemet, belémhasított egy érzés: "Te jó ég, milyen nagy lányom van!"
Szeptembertől óvodás lesz! El kell engednem...ha belegondolok, mint most, elfog a sírás. Zokogok.
Szeptembertől megváltozik az életünk, a kötetlen együttlét átalakul...Lili az óviban tölti a délelőttöket, én meg reményeim szerin munkával, Annával. Idő kell még megszokjuk, még mind a ketten beszokunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Félek, viszont izgalom is van bennem, egy újabb kihívás.
Azt hiszem Nekem több időre lesz szükségem még beszokom. Nagyon fog hiányozni a Lili délelőttönként...nagyon...
Hogy miért is írom le mindezt? Mert úgy gondolom, hogy az anyák (szerintem az apák is :)) nagy része így érez. Ki mélyebben, ki kevésbé mélyen...talán, hogy ne fájjon annyira, védekező mehanizmus. Aki ismer az tudja, hogy az a fajta ember vagyok, aki mélyre merül, ott szíve minden pólusával érez, legyen az jó vagy rossz érzés, majd felszínre bukkanok, megkönnyebbülve. Szeretek érezni, szeretem az érzéseket átélni, megelélni...
Visszatérve az előző gondolatmenethez: minden szülőnek nehéz az elválas gyermekétől, legyen az egy hétvégi nagyizás, ovi, bébiszitterre való rábízás...nehéz. Kimondva és kimondatlanul.
Úgy gondolom, hogy az általam nyújtott gyerekfelügyelet nem kizárólag csak rólam és a vigyázandó gyerek(ek)ről szólna, hanem a szülőről is! Mikor letekil a "munkaidőm", nem kutyafuttában szeretnék távozni, három mondatban összefoglalva, mi is történt ma. Szeretnék élő kapcsolatot teremteni a szülővel, részletes elmesélve mi történt ma, lehetőséget adva ezzel, hogy újra átéljük a napot, a szülővel is. Természetesen, ha a szülő is úgy érzi van megosztani valója, amit szívesen elmesélne nekem, azt én hatalmas megtiszteltetésnek venném, szívesen fogadnám!
A mai érzéseim ezt az utat mutatták, hogy a szülőnek is kellhet segítség az elengedéshez, hogy kinek milyen az mindig a helyzet dönti el, ez egyedi. Igyekszem nyitott szívvel lenni, hogy az adott helyzetben megtaláljam a személyre szabott segítséget!

Mert véletlenek nincsenek! :)

Elmesélem azt a kedves kis történetet ami az elmúlt héten történt, de még az azt megelőző héten kezdődött.

Két napja estem át a szájsebészeti műtéten (gyökércsúcs rezekció), kicsit feldagadt fejjel és elég nyomott közérzettel támolyogtam le a két lánnyal a játszótérre, jó korán, remélve, hogy nem lesz ott senki, így nem látszik nyomorultságom, és elkerülhetjük a nagy hőséget, ami már 10kor elviselhetetlen kezdett lenni.
Felsóhajtottam mikor egy anyukát pillantottam meg, egy két éves körüli lánnyal és egy babakocsival, amiben apró baba aludt. Igyekeztem kerülni a beszélgetést, gondolván, hogy nem vagyok most jó beszélgető partner, ezért előkaptam a kézközelben lévő horgolásomat amit mostanában mindig magamnál tartok, többek között ilyen esetekre is, és kezdtem belemélyedni. Egyik szemem a rövid pálcát a másik a két lókötőt figyelte, az agyam pedig folyton egy dolgon járt...a kisbabán...aki a babakocsiban aludt. Az én fejemben anya és baba egyek, ilyen korban (2-3 hónapos) még biztosan. Hiányzott a kerek egész látványa. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot...és ekkor  megcsapott a remény szele, az anyuk a kerítésen lógó Lana Solarámra mutatott és a következőt kérdezte: "Tiéd ez a kendő?" Innen elindult a beszélgetés, sodródtunk a kellemes árral, még nem elérkeztünk ahhoz, hogy átadtam a névjegykártyámat és megbeszéltük, hogy ha kiszedik a varratomat, akkor beszéljünk újra és fixáljunk le egy időpontot amikor tudunk találkozni. Rövid kendő, elől hordozás.
Hétfő este kellett mennem a varrat szedésre, délelőtt csörgött a telefonom, ismeretlen szám, az anyuka volt. Alig várta a hétfői napot, hogy kezébe emelhesse a telefont és időpontot egyeztessünk. Az éjszaka már azzal álmodott, hogy tud hordozni, és nagyon örült, hogy rám talált. Ezek a mondatok a szívemet melengették...éreztem, hogy az anyuka hordozni akar, határtalan boldogság öntött el!
Szerdai napra időzítettük a találkát, gyerek nélkül mentem. Majd elmeséltem Neki is, hogy milyen jó érzés volt hallani amiket a telefonba mondott Nekem...és a következőket mondta: "Hát igen. Mikor meghallottam, hogy szerdán találkozunk, kicsit elszomorodtam, mert addig még kettőt kell aludni!"
Azt hiszem a sorok magukért beszélnek...nem is szaporítom tovább...köszönet Annamáriának, ezért a sok pozitív érzésért, valamint a megerősítésért...mert hiszem, hogy minden anyában ott lakozik a vágy, hogy gyermekét hordozza!