Kiléptem a metróból a Fővámtérnél, fel a mozgó lépcsőn, majd az aluljáró. Nem pesti lévén a sok lik a felszínre, szinte egyre megy, így telefonos segítséget kértem. Kaptam. A közelben lakó jó barát útba igazított.Felérve a felszínre ez a csodálatos kép fogadott:
Megborzongtam. A fények a hídon, mintha a sötétedés után pókok szőtték volna be, tündérek szavára. Engedtem, hogy bámuljam. Melegség öntötte el a mellkasomat, de szorított is. Majd egy hatalmas levegőt véve -melynek a kifújásában ott volt minden csodálat, ami ott bennem született a kép láttán -, elindultam a híd felé. De nem siettem. Engedtem, hogy piros legyen a lámpa és nézhessem a hídfényjátékot. Bizonytalan léptekkel vettem az irányt a hídra. "Ne siess N, ne siess, engedd bele magad!" - mondogattam magamnak. A léptek lassultak, az érzékeim tágultak. Beszippantottam a szembe jövő emberek mosolyát. Izgulósan fényképeztem, volt bennem egy rossz gondolat, hogy biztos hülyének néznek...de miért is? Hisze én most turista vagyok! Szabad! Ne izgulj már ezen. Séta közben meg kellett állnom többször is.
Néznem kellett a Duna sodrását, ahogy szalad, valami új irányába, teljesen egyedül, medrében biztonságban van, nem fog elkalandozni, elfogyni, elillanni. Élveztem a magányomat, hogy egyedül lehetek, hogy magammal lehetek és megengedhetem neki ezeket a pillanatokat és képeket. A léptek még mindig lassúak voltak. A hangok körülöttem százfélék: bicikli csengő, kerék suhogás, motor hang, különféle nyelven beszélő emberek, a Duna, a hajók, a szívem dobogása, de mindezek között ott lapul a csend is, de neki még nem jött el az ideje. Talán éjszaka nagyobb teret kaphat.
A híd vége felé közeledve megpillantottam az Ínség szikláját is. Lent emberek tűntek fel mikor már több perce álldogáltam ott. Közelről láthattam. Szívembe bezártam, emlék dobozba tettem és majd unokáimnak, mikor erről a sok történésről mesélek majd, előveszem.
Tudatosan kellett figyelnem a lépteimre és arra, hogy ne nyeljen be a zsizsegés. A kertészeti egyetem felé sétálva gyönyörűnek láttam a Gellért csillárokat, a Szeged étteremben külföldieknek zenélő muzsikusokat, a velem szembe jövő embereket, az ablakon kibámulókat. Nyugalmi egyensúlyba kerültem, magamban magammal lenni nem is volt rossz dolog és még sétáltam is. Teljesen feltöltött. Nem tudatosan figyeltem befelé, majd biztosan ennek hatására kapcsolódtak össze dolgok és kezdtem érteni magam és látni miért vannak bennem épp azok az érzések amik. Nyitottá tett befelé!
Nehezen engedem meg magam az érzéseket, nehezen leszek felszabadult. Félek. Attól, hogy a határokat nem tudom betartani és nem tudom visszahozni magam a jelenbe. Belecsúszok egy verembe. Milyen érdekes ez a kép amit most leírtam. Mert a verembe engedtem magam zuhanni, a jót engedem nehezen megélni, szeretni. Micsoda felismerés ez most nekem!
De ott akkor, még ha kicsi időre is, korlátokba kapaszkodva, mertem más szemmel, nyitott szívvel, érzésekre éhezve sétálni, magam lenni és élvezni a perceket!
Köszönöm ezt a sétálós ötletet innen is Enikő!!!!
